A stepfordi idill, avagy a család, amely nem létezik!

Mindannyian tudjuk, hogy az a fajta valóság nem létezik, ahol a férj és a feleség minden időpillanatban tökéletesen egymásra van hangolódva. Ahol a férj gyakran figyelmességgel halmozza el a nőt, akivel harmonikus érzelmi, szellemi és szexuális egységet alkotnak. Mindketten energikusak és kiegyensúlyozottak, miközben sikeres karrierjük az önmegvalósítást biztosítja a számukra. A munka nem teher, szenvedélyként élik meg. Ugyanúgy szeretik egymást, mint megismerkedésük elején, szexuális életük aktívabb és kielégítőbb, mint valaha. A gyerekeik tehetségesek és példás tanulók, energikusak, érzelmileg stabilak. Érzelmeiket nyíltan kifejezik és soha nem dühösek vagy agresszívak. A szabadidejüket nem a tv és a videojátékok társaságában töltik, hanem kerti labdajátékokkal és aktív sporttal. Engedelmesek és okosak, minden helyzetben adekvát módon viselkednek. Soha nem veszekednek, nincs köztük rivalizálás. A szülők és gyerekek az együtt eltöltött időt mindig nagyon élvezik, sokat játszanak és nevetnek. Nos, ez valóban csak egy könyv lapjain életre hívott bizarr történetet idéz (Ira Levin: Stepfordi feleségek).
Időnként azonban összefuthatunk a szinte tökéletes családdal. Szomszédként, kollégaként, szülői munkaközösségi tagként közelről látni a “tökéletes családot” meglehetősen nyomasztó. Hogy miért? Mert ez a fajta tökéletesség nem létezik, csak megjátszható.
A normális családok nem tökéletesek, mert egyszerűen nem lehet mindenre odafigyelni. Az igazi családok nagyon bonyolultak; szellemi, érzelmi és fizikai interakciók százai zajlanak le egy rövid időintervallumon belül, melyeket lehetetlenség kontrollálni. Hol racionálisnak kell lennünk és lényeglátónak, hol pedig önzetlennek és önfeláldozónak, de úgy, hogy közben önmagunkat is a legjobb mentális és érzelmi (a fizikairól nem is beszélve) formában tartjuk. Lássuk be, ez egyszerűen kivitelezhetetlen. Be kell látnunk, hogy tökéletlenül létezünk a tökéletlen családunkban…, és ez így van jól.
A tökéletesség helyett célozzunk meg egy sokkal realisztikusabb valóságot. Mindannyiunknak azt az életet kell élni, ami megadatott és nem azt, amit megálmodtunk magunknak, vagy amit mások szerint élnünk kellene. Amikor gyermekeket vállalunk, mindannyian úgy tervezzük, hogy örökké együtt maradunk. Nem lesznek óriási érzelmi viharok, megcsalás, árulás és legkevésbé sem számolunk a válással. Egyikünk sem így képzeli, aztán az élet sodrása valahogy mégis elénk hozza ezeket a nehézségeket. A családok létrejötte, szétesése és újraformálódása évezredek óta tartó végtelen folyamat. Nem mi vagyunk az elsők, sem pedig az utolsók ebben a sorban, bár egyéni szinten megélve ezt időnként katasztrofálisnak érezzük.
A rendelkezésre álló erőforrásainkat optimálisan kell mozgatni és mozgósítani annak érdekében, hogy kihozhassuk a helyzetünkből (amely nem éppen tökéletes) a lehető legtöbbet. Akkor is, ha éppen a válás küszöbén állunk, vagy csonka családban élünk. Akkor is, ha a mozaikcsaládok kuszasága nehezíti a mindennapjainkat. Az ember a kapcsolataiban lélegzik, ezért azok rendezése és érzelmi stabilizálása kulcskérdés. Az aktuális helyzetünk felett érzett önsajnálat, keserűség, harag vagy bűntudat konzerválja az érzelmi depriváltságot és dermedtséget. Amint ismét visszanyerjük életerőnket és bizalmunkat, más szemszögből is képesek leszünk rálátni a helyzetünkre és a bennünk rejlő erőforrások felszabadításával elkezdhetjük újragondolni és újra élni az életet.