Minden alkalommal együtt érzek a szülőkkel, mikor dühöngő és ordítozó kisgyermekükkel kínlódnak a közterületeken vagy bevásárláskor, miközben minden igyekezetükkel láthatatlanná szeretnének válni (persze ez sosem sikerül). Néhányan úgy tesznek, mintha végtelenül nyugodtak lennének, mások megpróbálják könnyed humorral elütni a kínos helyzetet. Annak ellenére, hogy a kisgyermekkori dührohamok igen gyakoriak; általánosságban elmondható, hogy kezelésükben nincs kellő tapasztalatunk. Valójában nagy megterhelést jelent a szülő és a család számára, komoly gondot okoz az óvodában, iskolában. Az indulatok szabályozásának zavara kisgyermekkorban teljesen elfogadott, később többnyire a mentális és pszichés problémák előjeleként tekintünk erre a jelenségre. Nehéz megítélni, hol a határ. Mi tekinthető még normálisnak és mi az, ami már túlmutat ezen. Hol húzódik meg a dührohamok gyakoriságának és intenzitásának egészséges határa? 
A kisgyermekek fejlődési szakaszaiknak megfelelően korlátosan képesek csak kifejezni érzelmeiket vagy testi észleléseiket (fáradtság, éhség, fájdalom, frusztráltság). Később megtanulják szavakba önteni az érzéseiket és igényeiket. Egyre határozottabban jelzik akaratukat, idővel pedig ellenállásuknak/nemtetszésüknek is hangot adnak. A szülők következetes viselkedése a dühkitörések alkalmával nagyon hatásos. A gyermekek megtanulják, hogy szüleik nyugodt és higgadt reakcióira számíthatnak, miközben nem adják be a derekukat. Kisiskolás korban a dührohamok egyre kevésbé jellemzőek, ebben a korban a gyermekek már birtokában vannak az önkifejezés egyéb módozatainak, eszköztáruk kibővült és szofisztikáltabb. A legtöbb hiszti a szülők által viszonylag pontosan bejósolható körülmények között robban ki; amikor abba kell hagyni a játékot, haza kell menni a játszótérről, vagy éppen egy “nemszeretem” dolgot kell megcsinálni. Aggodalomra adhat okot, ha a dührohamok óvodás kor után is megmaradnak, vagy a korábban elhagyott viselkedés egy későbbi életkorban váratlanul visszatér. A kitörések hossza még kisgyermekeknél sem hosszabb 10 percnél (Wakschlag és mtsai, 2012), elhúzódó rohamok esetén érdemes szakemberhez fordulni.
A kis és nagyobb kamaszok esetén gyakori, hogy a dühkitörést heves szitkozódás, tárgyak ütlegelése vagy összetörése kíséri. Ez egyáltalán nem tekinthető kórosnak, bár kétségtelenül megrendítő élmény. Intő jel azonban a gyerekek önsértő viselkedése, ilyen lehet az önütlegelés vagy falcolás (Potegal és mtsai, 2009). A falcolás során felületi vagy mélyebb sebeket ejtenek magukon a gyerekek, többnyire az alkaron és a combokon. A falcolás a problémás kamaszoknál gyakori, ismétlődő esemény. Többnyire az erős belső feszültség levezetésére szolgál, melytől más módon nem tudnak megszabadulni. A gyerekek ezzel az önsértő viselkedéssel valójában segítségért kiáltanak; magányukat, tehetetlenségüket és lelki szenvedésüket kommunikálják a külvilág felé. Fadi H. M.D. & Ruth G. M.D. : Hogyan segítsünk a krízisben levő gyermekeknek? Oriold és Társai Kiadó, 2015
www.artevita.hu – életvezetési tanácsadó
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: