A kötődési (z)űr okozta kamaszkori problémák

• ArteVita
• 2018. március 16. péntek

A gyermekkori kötődés kialakulását teljesen természetesnek tekintjük, valami olyasminek, ami magától bekövetkezik. A kamaszkori problémák egy része mégis az elégtelen, hibásan lefutott kötődési programokkal hozható összefüggésbe. A legtöbb gyermek első életévének már korai szakaszában határozottan ellenáll az idegenek közeledésének, bizalmatlan és távolságtartó. A kisgyermek képes feloldódni, ha egy közeli és biztos kapcsolata (pl. az édesanya) vezeti be őt az idegennel való interakcióba. Ha az új kötődés már egy meglévő biztos kapcsolaton keresztül jön létre, akkor a gyermeket szinte beavatjuk és ő maga is felhatalmazást ad arra, hogy egy idegen közeledhessen hozzá. A kisgyermeknek minél több családi és odafigyelő emberi kapcsolódása és kötődése van, annál nagyobb protektivitást élvez a későbbiekben a nehézségekkel szemben. A korábbi kiterjedt családi kapcsolatok képesek voltak erős megtartó erőként védelmet nyújtani, anya és apa helyett/mellett a kiterjedt nagycsalád egyaránt foglalkozott a fiatalok fejlődésével és gondviselésével. Napjainkban a nukleáris családi modell elterjedésével ez a hatás sajnos szinte teljesen eltűnt a mindennapokból. A kötődés kialakulásának egy másik lehetősége kevésbé kedvező. Ez akkor következik be, amikor a kötődési űr okozta feszültség elviselhetetlenné válik. Mit jelent ez pontosan és mikor következik be? A kötődési űr akkor jön létre, ha a korábbi kötődések megszűnnek, vagy erősen meggyengülnek és a gyermek igazodási pont, vagy érzelmi támasz nélkül marad. Minden olyan esetben számolhatunk ezzel a lehetőséggel, amikor a gyermek korábbi kötődéseinek rendszere megborul. Válásnál, ha a szülők saját fájdalmaik és sértettségeik mentén kizárólag önmagukra figyelnek és a gyermek érzelmi vákuumba kerül. Kiválthatja egy szeretet személy halála, vagy a gyermek által megélt krízis, melynek kulcsélménye a szülők mindenhatóságába vetett hit elvesztése. Ekkor a szülő többnyire nem képes betölteni szerető, támogató és védelmező feladatait.Az ilyen helyzetben lévő fiatalnak a legsürgetőbb késztetése, hogy meggyengült kapcsolódásait új és biztos kötődésekkel pótolja. Mivel a kapcsolódási űr nagy feszültséget gerjeszt, ennek a megszüntetésére kínálkozó lehetőséget gondolkodás és mérlegelés nélkül elfogadják. Az új kötődések zömében a kortárs csoportokhoz kapcsolják a fiatalokat, nem mérlegelve azt, hogy az új társak mennyire megbízhatóak, elfogadóak és normakövetők. A kortárs kapcsolatok felváltják és kiszorítják a szülői, gondviselői kapcsolódást és elkezdődik a lassú elidegenedés, melynek következtében a szavaink egyre kevésbé jutnak el a gyerekeinkhez, nem figyelnek ránk és szinte semmibe veszik szülői mivoltunkat.

Mit tehetünk ilyen helyzetben a kétségbeesésen kívül?

Szülőként soha nem mondhatunk le a gyerekeinkről! Bármilyen bosszúságot vagy fájdalmat okoztak is, biztosítanunk kell őket a szeretetünkről, mely nem feltételhez kötött! Tudniuk kell, hogy történjen bármi, szülőként megvédelmezzük őket és a pártjukat fogjuk. Néha elegendő csak odaülni melléjük, együtt lenni minden különösebb cél nélkül. Tudjuk meg mi érdekli őket, ismerjük meg a zenéiket, olvasmányaikat és a kedvenc videojátékukat. A gyerekeinkkel kialakult kapcsolatunkat éppúgy ápolnunk kell, mint a házastársi vagy baráti viszonyainkat. Nap mint nap fejlesztenünk és növesztenünk kell ezt a kapcsolatot, miközben mi magunk is átformálódunk. Dr. Gordon Neufeld & Dr. Máté Gábor: A család ereje, Libri, 2014 

www.artevita.hu – életvezetési tanácsadó